Elkészült az egykori Republic-os Tóth Zoltán második albuma is, mely nem kis meglepetést tartogat rajongóinak és az őt korábbról ismerőknek: ezúttal ugyanis kizárólag csak énekhang nélküli hangszeres zene csendül fel a korongról „A bolhapiac tündérei”-ben.
A terv csírái – ahogy ő fogalmaz – még a Republic-korszak előttről valók. Jó negyedszázadnyi érlelés után immár megvalósítva bizonyítják a szerző sokoldalúságát, dicséretes zenészi útkeresését és ígéretes új útra lelését, melyet nevének cseppnyi módosításával – Tóth Zoltán András – is jelez.A művekben az ütősök, gitárok, billentyűsök mellett népi hangszerek is helyet kapnak, s az összképet szimfonikus zenekari elemek is árnyalják.
Szimfonikus zene egy rockzenésztől, mintegy korábbi önmaga zenei antitéziseként?! Vagy ahogy a rosszmájú szkeptikusok kérdeznék: a vakmerő suszter ennyire elrugaszkodott a kaptafától? A lemez hallgatása során azonban mindenkiben egyre inkább az a válasz fogalmazódik meg, hogy: miért is ne, de még mennyire!
Azt hiszem, ezen a helyen érdemes közreadnom hazánk egyik legismertebb és legelismertebb szimfonikus zenekara oszlopos tagjának (kiváló csellista, aki gyakorló zenetanár és karvezető is) véleményét az albumról:
„Az előadók a saját hangszerükön igazi profik. Különösen elmondható ez a szólógitáros Tóth Zoltán Andrásról! Tisztán, szép hangokkal adja elő gyönyörű, kifinomult dallamait, melyek változatos feldolgozással hangzanak el. Színezik az előadást a jól megválasztott hangnemváltások. Egyetlen helyen sem hallható harsány, túldimenzionált megszólalás, mely a jó ízlést és a muzikalitást tükrözi. Tetszik a zongorista közjátéka is.
A hangszerelésben talán bátrabban lehetett volna a vonósokra támaszkodni. Különösen a hegedűk hangszíne tenné fényesebbé a hangzást, a bőgők hangja pedig tónusosabbá az együttest.
A darabok alaphangulatát kicsit melankólikusnak, szomorkásnak találom; mindegyik mollhangnemű. Szerintem a műveknek és a mindenkori hallgatóságnak is jót tenne egy kis dúros kicsengés.
Összességében: a hallottak alapján az előadók és a szerző méltán számíthatnak sikerre a vájtfülű, igényes hallgatóknál.”
Előbbiekkel egyetértve, én a magam részéről ehhez még annyit tennék hozzá: egyáltalán nem hátrány, ha adott esetben éppen a melankólia a táptalaja a művészi ihletnek. Sőt! S az instrumentális korong azért is nagyon szerencsés próbálkozás, mivel „nyelvezete” áthidalja a bábeli béklyókat, s így megteremti a lehetőséget, hogy kis országból akár a nemzetközi popzenei porondra is kilépjen. Mint annak idején Vangelis! (a többit tudjuk…) S különben is – és minden bizonnyal nem csak az én füleimnek – a hangzás sok helyen annyira Vangelis-os!
Zoli azt mondta nemrég „ A bolhapiac tündérei”-ről , hogy ebbe „mindent beleraktam, amit tudok a zenéről”. Én meg – szakavatott véleményekre alapozva – azt mondom: ezt a tudást érdemes volna nemzetközi színtéren is megméretni!
Jó utat, sok sikert szép korong!
Szöveg és kép: macséta
