Ha majd újra látunk, ugyanúgy meghallgatunk, Magdi – mert ilyen koncert után csak újra akarjuk ezt az élményt!
A hármas ikreket váró énekesnő utolsó koncertjén jártunk!
Pécs az ország talán legdélibb nagyvárosa szeptember elején még nem hitte volna, hogy történelmi koncert szemtanúja lesz: történelmi, hiszen még sosem fordult elő, hogy egy magyar énekesnő ikrekkel, mégpedig hármas ikrekkel áldottan lépett volna színpadra, és adott volna közel két órás (de másfél biztos volt!) – egy időre biztos a legutolsó – nagykoncertet.
Fotó: Julio
Ami nagy sikert aratott – a koncertvégi „anyasági szünet” is hozzáadott az élményhez, nem elvett belőle. Ám ne szaladjunk ennyire előre: kezdjük az elején.
Péntek kora estére szép tömeg gyűlt össze, a pár ezer ülőjegy végül teljesen elfogyott, így a teltház nem volt átvitt értelmű. Nem is nagyon húzták sokáig az előzenekarral a szervezők, fél nyolckor pontban elkezdődött a nagy koncert.
Nem is csalódtunk, ahogy azt kell, szép sorban jöttek az elmúlt évek legnagyobb Rúzsa-slágerei, de legelőször az idei ‘Aha‘ refrénje, az Aha! csendült fel, hogy utána – tavalyról ittmaradva – egyszerre legyünk fent és lent is… (amit talán sok Magdi-rajongó sem ismert eddig!)
És ezzel kezdetét vette az időbeli utazás, először 2016-ba utaztunk az érzékibb ‘Érj hozzám’-mal, majd a ’18-as hazahívó dallal folytathattuk az utazást a szívünkhöz, hogy a koncert harmadát a „tökmindegy mi lesz, jó, nagyon lesz” optimista érzéshimnuszának is beillő ‘Lesz, ahogy lesz’-el zárjuk.
Az időközben sötétségbe és hűvösségbe átcsapó pécsi pénteken ezután újabb harmadot nyitott Rúzsa Magdi: a szintén 2018-as lemezéről, az Aduász ‘Éjfél után‘ érzéki vallomása után a szintén ugyanarról az LP-ről lélegezhettünk fel együtt Magdival, hogy aztán nehezebb ősz után újra a könnyed nyárban találjuk magunkat, ‘Mona Lisa’ mosolyával szemtől szembe…
Ezután egy olyan dolog történt, amire talán kevesen számítottak a körülöttem lévő pár száz rajongó reakciójából ítélve: Rúzsa Magdi ugyanis beszédet mondott. Arról, hogy mennyire örül, hogy van reménye, hite abban, hogy a jó nem veszett el, és ahogy az emberek sem vesztek el, úgy ő sem fog elveszni…
Fotó: Julio
Mégpedig a keserédes, melankólikus, a koncerten elhangzott dalok közül a legrégebbinek bizonyuló nananazás után egy őszinte vallomás következett, a tavaly októberben történek összegzésének/feloldásának/hite megvallásának beillő ‘Domine’ című lírai költemény, ami már-már égi magasságokba vitte az este hangulatát… (Úgy tűnik, ez egy másik esemény szervezőinek a fülét meg nem…)
De ha már ráléptünk a vágyódás útjára, akkor maradjunk is ott – gondolhatta az énekesnő, ugyanis ezután megint egy magánszám következett: az ‘Egyszer‘ Presser-dal feltételes módba oltott óhajtásait mindenféle zenei kíséret nélkül énekelte el…
Az egyre nagyobb ováció után Magdival együtt éreztük a fesztiválélet csókját, a fesztiválhimnuszi színvonalat bőven megütő ‘Szembeszél‘ révén – az utolsó szám a koncert eme harmadából, ugyanis ami ezután következett, az egyszerre volt élet és egyszerre szólt ideiglenes búcsúnak.
Ugyanis a következőnek énekelt ‘Éden‘ utolsó strófái alatt mindenki arra lett figyelmes, hogy Magdi hirtelen lemegy a színpadról – biztos elindult a találgatás, nem-e történt nagyobb baj (abban úgy tűnik, mindenki egyetértett, hogy a terhességhez volt köze a lemenetelnek), ám szerencsére gyorsan kiderült, hogy nem, nem volt nagyobb baj. Mindenesetre a zenekar profin töltötte ki a Magdi nélküli perceket….
És amilyen gyorsan elillant az előző szám alatt az énekesnő, olyan gyorsan fel is tűnt az ‘Aduász‘ alatt, hogy aztán mindenki arra készüljön, hogy igen, ez már az utolsó rész, a finis… Stílszerűen az a szám következett, amiben előrevetítette, hogy ‘Elalszik a fény s én ráhagyom, Holnaptól sötétben vagyok‘.
Ám még mielőtt ez tényleg bekövetkezett volna, megint tettünk egy kis kitérőt a 2012-es nyárba – igaz, ekkor a közönség nagy része már nagyon helyesen talpon volt, ugyanis nem bírta ki a ritmusokat ülve. És milyen jól tette, hiszen lehet hallgatni Rúzsa Magdit ülve, de nem érdemes!
Fotó: Julio
Aztán elérkezett a búcsú, az kissé szomorkás, de optimista kicsengésű ‘Április‘ című dallal, majd a közel 13 perces ráadásban a Jellel is, mint a Tejúttal, és a Nélküled-el.
De ezt már a közönség, azaz mi is vele együtt énekeltük, azzal az ismeretlen ismerőssel, aki ezen az estén is mindenki Magdija lett… és nem ahogy az Április-refrén szólt, nem húsz év múlva… hanem jövő nyáron – ahogy ott megígérte az énekesnő…
ha majd újra látunk, ugyanúgy meghallgatunk, Magdi!
A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.OkTovábbi információk
