A 40 éve legnagyobb slágerek és tisztelgés az elhunyt nagyok előtt
Ismét tömegek gyűltek össze május utolsó csütörtökjén a Budapest Parkban, hogy a kispénteket feldobják a Katona József színészeivel, akik újfent tanúbizonyságot akarta arról adni, hogy nem csak a prózában tudnak nagyot alkotni, hanem abban is, hogy nagyzenekari kísérettel visszaadják a nyolcvcanes évek hangulatát, némi aktuálpolitikai felhanggal.
Ami nem volt véletlen, ugyanis a cím kétszeresen is ült: egyrészt valóban rendszerváltozás volt a nyolcvanas évek végén, és alig egy másfél hónappal ért véget a magyar belpolitika egy ellentmondásos korszaka, ami azt jelentette, mostantól az sem elképzelhetetlen, hogy egy minisztériumi államtitkár a színpadon nem politikai szólamokat, hanem refréneket fog énekelni.
Nagy Ervin – mert hát ő róla van szó – éppen az előadás előtt kapta meg a kulturminisztériumi kinevezést, ami érdekes és pikáns megerősítéssel élt aziránt, hogy az ufók által elrabolt Edda-figura és a takaritónő színpadi kicsizése itt és most az új valami mellett kiállás és az elmúlt 16 év lezárása volt.
Na de elég a napi kultúrpolitikából, inkább lássuk a zenei teljesítményt: e sorok írójának igencsak fura volt a koncertnyitó Induljon a banzáj hegedűn, illetve nagybőgőn, de végül is Német Juciék jól állták a sarat (igen, voltak hivatásos énekesek is a színészek között, de erről még később), ahogy a Száguldás Porsche szerelem sem biztos hogy azokkal a hangokkal volt ott a szeren, de tegyük fel ennek a koncepciónak, hogy nem nem tribute előadáson voltunk, hanem karaoke esten, így a Nyolc óra is belefért kicsit másfajta szöveggel.
Kiszólások és beszólások andantéja
Mert igen, az egész estének pont olyan hangulata volt, mint a karaokeesteknek: amikor nem próbáljuk magunkat véresen komolyan venni a mikrofon előtt, de azért arra figyelünk, hogy bármennyire is van bennünk nyomás, azért ne egy megszégyenülés legyen a vége. Így az előforduló szövegtévesztévesek, átköltések úgy csússzantak át a közönségen, ahogy kétharmad lett a kétharmadból.
Talán első csúcspont az Európa Kiadó legendás számának, a Mocskos Időknek előtt jött el, amikor is megjelent Vitáris Iván. Igen, az a Vitáris Iván, aki feldolgozta és új lendületet adott ennek a számnak, és ami most is láthatóan nagyon magával ragadta a megjelent pár ezer embert is (szemre teltházközelien voltak), és nem zavartatva magukat a nem klasszikus előadásmódtól egész végig a színpaddal énekelték, hogy Mocskos idők, szeretlek újra, meg azt, hogy Helló baby, te nyomorult állat!
De ezek szerintem itt valahol megtört a lendület, és következett a lejtmenet, amit a „Vége van, Kicsi” kiszólás, a Deák Bill-nek tett beszólás és utána a Rossz vér elordíbálása és a Holnap hajnalig protodinamikája sem tudott annyira feledtetni, talán említésre méltó volt – akár második csúcspontnak számított – a Fenyő Miklós In Memoriam rész, illetve a 99 Luftballon előadása keverék magyar-német nyelven.
Biztos lehetne még írni jót és rosszat is (a hangosításról) de az most nem fog beleférni. Inkább megpróbálom összefoglalni életem első Csinibabáját: a színészek nem rossz énekesek, de azért jobb, ha nem veszik véresen komolyan az ilyen előadásokat továbbra sem, és akkor megmarad minden annak, amiért a Csinibabát mint filmet mindenki szerette: hogy komolyan nem lehetett venni, de legalább zeneileg mindenki szerethette, akárkire is szavazott áprilisban.
Folytatás jövőre?
A fotók a szerző saját felvételei.
