Túl sok a koncert és túl elit ez az egész világ – véli a komolyzenei stand-up magyarországi megalapítója
A zenetörténész, zenekritikus, zenetanár, tévés műsorvezető, zenei antikvárius az Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesületnek (EJI) adott interjút, amit változtatás nélkül közlünk.
– Tucatnyi tevékenységed a nyilvánosság előtt zajlik, ezért közszereplőnek lehet tekinteni, te is így definiáltad magad. Megállja ez a helyét?
– Én mostanában magam inkább zenetörténészként határoznám meg, közszereplőnek
legfeljebb a komolyzenei világon belül tekintem magam. A műsorvezetést már
régebben befejeztem, a stand-upot vállalom – korábban két évadon keresztül jártam
ezekkel a fellépésekkel az országot – de egyre ritkábban művelem. Fellépéseim a
komolyzenei stand-up kategóriájába tartoznak.
– Mi az, amit még ezeken felül vállalsz?
– Esztergályos Károly rendező szerint – akivel tisztáztuk azt a félreértésemet, miszerint nem ő nem vett fel a Színművészeti Főiskolára –, amit én csinálok, nem áll távol a színészettől. Az ő szavaival: „te is mutatványos vagy”. Én elfogadom ezt a frappáns kifejezést.
– A nyár elejéig a hét csaknem minden napján voltak stand-up fellépéseid, köztük az általad országszerte vezetett zenetörténeti séták.
– 2017-ben amikor elkezdtem a komolyzenei stand-upot, úgy érzem, hogy valami újat csináltam. A műfajt valamilyen formában előttem mások is művelték, gondoljunk csak Viktor Borgéra, aki kiválóan zongorázott és zenekar közreműködésével stand-upolt, vagy akár Leonard Bernsteinre, aki élvezetesen magyarázta el az általa vezényelt művet.
Én azonban ezt másképp közelítettem meg. Szerintem a stand-upban egymást kell kövessék a poénok. Ez általános témákban viszonylag egyszerű, mert bárhova nyúlhatok, a téma az utcán hever. A komolyzenére meg az operairodalomra koncentrálva ugyanez bizony nehéz. Ezért belefutottam egy zsákutcába.
Megcsináltam ugyan az első stand-upot 2017-ben, rá másfél évre egy másikat és ezek sikerére is építve meghirdettem az angol nyelvű fellépést, amivel az edinborough-i fesztiválon akartam debütálni. Csakhogy ezt elvitte a Covid.
Majd megkerestek Litkai Gergelyék és felajánlottak egy szerződést a Duma Színházzal. Végiggondoltam az ajánlatot és eldöntöttem, mégsem akarok stand-upos lenni.
Igyekeztem befejezni ezt a műfajt és elkezdtem egy kicsit komolyabb, az infotainment kategóriába tartozó előadásokat tartani. Most is csinálok ugyan egy sorozatot, amit stand-upnak neveztem el, és amelyben néhány alkalommal a legutóbbi könyvem tartalmát foglalom össze a közönség számára.
– Mi volt a mérföldkő, hogyan fordult át zenetörténeti előadássá?
– 2021-től kezdve tartok ilyen esteket. Itt is az a lényeg, hogy az emberek nevessenek, az infotainment előadásokba is mindig igyekszem egy kis humort csempészni.
– A szónak nagyobb az ereje a zene megszerettetésében, mint magának a zenének?
– Erre a Bartók rádióval való kapcsolatom ismertetésével tudok felelni. Meghirdettek egy pályázatot és éppen olyan helyzetben voltam, hogy ha valaki legalább a járulékaimat befizeti, és megmondja, hogy mit kell ezért csinálni, akkor el kell fogadnom. A Bartók rádióban jól éreztem magam, hagyták, hogy a saját egyéniségem érvényesüljön. A közönséget – illetve ebben az esetben a hallgatókat – én sokkal fontosabbnak tartom, mint egy átlagos előadóművész.
A Muzsikáló reggelben mindig reagáltam a műsorhoz érkezett véleményekre, még a rosszmájú kritikákra is. Akkor is, ma is fontos számomra, hogy észleljem a közönség visszajelzéseit, legyen az akár pozitív, akár kritikus, beépítem ezeket a mondandómba, és reagálok rájuk.
Ma már ténylegesen a közönségből élek.
– Ezt hogyan kell érteni?
– Úgy, hogy a komolyzenei előadóművész leginkább, de talán akár 95%-ban állami támogatásból él, honoráriumát nem a közönség által kifizetett jegy árából fedezik. A komolyzenei életben a közönségnek nincs akkora súlya, mint a könnyűzenében. Az én esetemben azonban fontos, hogy érzékeljem közönség hozzám eljutó igényeit, legyenek azok akár negatívak, akár pozitívak és teljesítsem, reagáljak azokra.
A közönséget a story is magával ragadja, nemcsak a zene. Szükség van rá.
„Arra igyekszem felhívni az emberek figyelmét, hogy lazuljanak már el egy kicsit”
– Mi adja el jobban a komolyzenét: a sztori vagy a zene?
– Csak a zene. Vagy mégsem? Valójában nem tudom. A közönséggel ugyanis nem gyakran találkozom. Koncertre alig tudok járni, mert általában esténként vannak az előadásaim és ez legtöbbször heti 6 fellépést jelent. A Bartók rádiós időkben sokat jártam koncertre közvetíteni, akkor meg nem a nézőtéren voltam, hanem egy közvetítői fülkében.
Nekem ezzel kapcsolatban inkább az a véleményem, hogy az interpretáció és a kapcsolódó tények, történetek ismertetése fontos, mert ezekkel közelebb lehet hozni az emberekhez a zenét, azt, amit mint olyat nem tudnak és nem is fognak megérteni. A zenész lehet, hogy technikailag érti a zenét a struktúrája vagy felépítése szempontjából, vagy az összhangzattan oldaláról, egyszerűen a zene mesterségét érti.
A zenét úgy megérteni, mint egy regényt vagy egy naturalista festményt nem fogjuk.
El tudom fogadni, ha valaki azt mondja, hogy ha a zene önmagában nem hat az emberre, akkor az egészet megette a fene. De véleményem szerint szükség van arra, hogy az embereket valami – a story-k, a hangulat, a környezet – közelebb hozza a zenéhez.
– Miért érzed annak a szükségét, hogy beszélj az embereknek a komolyzenéről, hiszen járnak koncertekre, operába, hallgatják a lemezeket és a Bartók rádiót?
– Nekem a klasszikus zenei élet felépítésével vannak gondjaim. Azzal, amit csinálok, lazítani próbálom ezt a végtelenül bemerevedett, már-már templomi struktúrájú szokásvilágot. Egy bizonyos kiválasztott réteg, amely egyébként meg tudná fizetni a jegyeket akár tripla áron is, tulajdonképpen az állam pénzén élvezi a MÜPA-nak, vagy a Zeneakadémiának, a Kodály Központnak és a többi zenei intézménynek a
kínálatát.
Templomi hangulatban és komolysággal mennek a koncertekre. Nem vágynak arra, hogy valami olyan művészi élmény érje őket, amitől kifordul az életük a sarkából, arra, hogy zokogva, vagy kacagva menjenek haza. Úgy gondolom, hogy túl sok a koncert és túl elit ez az egész világ.
Én a magam tudásával arra igyekszem felhívni az emberek figyelmét, hogy lazuljanak már el egy kicsit.
– A mai közönség nem mer tapsolni?
– Joseph Haydn Angliából azt írta haza Bécsbe 1797-ben hogy a szimfóniájának az összes tételét megtapsolták. Sikerét azzal is illusztrálta, hogy a 2. tétel után a közönség addig tapsolt, amíg azt meg nem ismételték. Ha ma egy vezető karmesternek elmondanád, hogy a 2. tételt meg kéne ismételni, ha tapsolnak, azt felelné, hogy ezzel fölborulna a hangnemi rend, meg az előadás struktúrája, vagy tönkre tenné a hangfelvétel minőségét.
A mai koncertlátogatók teljesen be vannak feszülve, nem mernek tapsolni. Ha valaki mégis úgy gondolja, hogy ha tetszik neki valami, akkor összecsaphatja a két kezét, azt bunkónak gondolják. Ilyesmi legfeljebb az operában fordulhat elő egy-egy ária után, mert az opera műfajától ez nem áll távol.
De például New Yorkban a Metropolitan Operában Peter Gelb igazgató megtiltotta az énekeseknek, hogy megismételjenek egy áriát. Talán csak egyszer fordult elő, hogy Juanito Floreznek megengedte, amikor a Az ezred lányában kiénekelt kilencedik magas C után a közönség követelte az ismétlést.
Nem volt más választása, olyan nagy volt az ováció.
– Missziónak tekinted azt, amit csinálsz?
– Nem mondanám, ez üzleti tevékenység is. Ha olyasmit találok ki, amire nincs kereslet, azt nem csinálom. Például az első előadássorozatom a zeneszerzők halálos betegségeiről szólt, amire a publikum egyáltalán nem volt kíváncsi. Amikor a zeneszerzők szerelmi életéről adtam elő, arra rögtön bejött a közönség. A piaci igényeknek megfelelően dolgozom.
– Szenteljünk egy-két mondatot a Douwe Egberts Dallamok koncertsorozatnak, egyik első munkádnak.
– A Magyar Televízió felkérése kezdtem el hangversenyeket közvetíteni. Talán az első közvetítésem egy Csajkovszkij koncert volt, a Filharmóniai Társaság zenekara akkor az Operaházban lépett fel Kobajasi Kenicsiro vezényletével. Nem sokkal ezután felkértek a Douwe Egberts Dallamok Alapítvány koncertsorozata házigazda szerepére és rádiós-televíziós közvetítésére.
A sorozat címe „A siker kapujában” volt, a mai vezető művészek többsége ezen a fórumon debütált.
Gát György, az akkoriban híres Família Kft. és a Linda sorozatok producere engem a Douwe Egberts koncerteken látott. Sztárt akart belőlem faragni. Nála vezettem zenei vetélkedőket, szerencsejáték műsorokat, amit a Magyar Televízió Zenei osztálya annyira zokon vett, hogy le is vettek a képernyőről. Amikor Gátnál lejárt a szerződésem, hirtelen elvesztettem a biztos anyagi forrásokat.
Dolgoztam még kerületi kábel tévéknek, de végül a Bartók rádió felkérése húzott ki a bajból.
– Hogy muzsikál az antikvárium?
– Elkezdtem a gyűjteményemből eladogatni néhány dolgot, és kiderült, hogy ebben van üzlet. 20 éve viszem a zenei antikváriumot amolyan B tervként arra az esetre, ha a média világa számomra már nem működne.
Most már nagyon jól megy a szabadúszó élet. Sokáig kottákba és könyvekbe fektettem a pénzem, sokat vásároltam. Most elkezdtem átfordítani az egészet az eladási oldalra. És persze mennek az előadások is, heti hat nap.
Az 54 éves Bősze Ádám szerzetesként a Ferences Hittudományi Főiskolán, majd ezzel párhuzamosan a Zeneakadémia zenetudományi szakán szerzett diplomát és olyan legendáktól tanult, mint Kroó György és Komlós Katalin. A Magyar Nemzet zenekritikusa, 15 évig a Bartók Rádió műsorvezetője volt. A Magyar Antikváriusok Egyesületének elnöke, a magyar zenei stand-up megteremtője. 2018-ban megkapta a Prima díjat Magyar Sajtó kategóriában. (EJI)
Címlapi fotó: Cseke/EJI
