Pár szó elég egy mesterséges intelligenciának, és pillanatok alatt ott áll előtted a tökéletes koncertfotó. Tökéletes fények. Tökéletes pillanat. Tökéletes előadó.
Csak éppen senki sem volt ott.
Újságírók, fotósok és még zenészek is sokat vitáznak azon, vajon a mesterséges intelligencia mennyiben veszélyezteti munkájukat. Én az AI-ra kiváló eszközként tekintek, aki segít. De; csak egy hasznos eszköz. Aki konkurenciaként tekint rá, az talán túl sokat tulajdonít neki, vagy alábecsüli azt, amit az emberi tapasztalat, érzelem még mindig hozzá tud tenni. Nehezebb lesz, igen, és többet kell majd produkálni, mint eddig.
Talán épp a koncertfotósok munkáján keresztül tudom leírni, miért más az, amit ember készített.
Nem azért kell az igazi fotó, mert technikailag jobb, szebb, vagy olcsóbb; azért kell, mert egy kép láttán azt szeretném érezni, hogy ott vagyok, ott állok a gép mögött.
A koncertre sem csak azért járunk, hogy zenét hallgassunk. Talán ez összefügg a First Three Songs Rule szabállyal. A koncert első három száma alatt készülhet csak fotó (legalábbis a fotós árokban). Az előadó együtt dolgozik a közönséggel, a mű együtt él, változik, reagál. Ez a művészre egyfajta doppingként hat, ami csökkenti a kontrollt. (Na akkor már nincs fotó. Persze zavarhatnak is a fotósok, akik ahelyett hogy tombolnának; dolgoznak.)
Jason Derulo koncertjén egy fiatal kolléganőnk volt ott gépével. Fotósként ez volt az első igazán nagy koncertje. Nem biztos, hogy tudta előre, hogyan reagál majd a gép a folyamatosan változó fényekre, talán izgult is, hogy elég gyors lesz-e. Persze nem ma kezdte, a magyarzene.eu részére is készített képeket, de azért ez kicsit más…
Azt hamar megtapasztalta, hogy a fotósok világa nem tigriskifutó:
„A kollégák nagyon kedvesek és befogadók voltak. Mondtam nekik, hogy ez az első nagyobb eseményem. Elmesélték, hogyan szokott zajlani egy ilyen koncert, mire érdemes figyelni.”
Jason Derulo pedig pontosan azt hozta, amiért emberek ezrei váltottak jegyet. Nagy show-t. Látványt. Hangulatot. Olyan koncertet, ahol néha az az ember érzése, hogy a közönség legalább annyira része az előadásnak, mint maga az előadó, ahogy annak lennie kell.
A fotósoknak három szám jutott. Néhány perc. Ennyi idejük volt arra, hogy hazavigyék az estét. A végén pedig ott maradnak a képek.
Nem biztos, hogy tökéletesek, de valódiak.
És talán most, amikor egyre több kép születik úgy, hogy senki sem nyomta meg a kioldógombot, éppen ez a legfontosabb különbség.
