Alapi István: Sokféle zenével foglalkozom

Vona Ildikó

Vona Ildikó

Ez az első, amin éneklek is.

Az Edda Művek gitárosával beszélgettünk a napokban megjelenő, hatodik önálló albuma kapcsán.

Alapi István gitáros
Koncert közben (Fotó: Tyukodi László)

Vona Ildikó: Hol tart az új CD-d?

Alapi István: Részemről kész! Jelenleg gyártásban van az anyag, a tervek szerint december 18-án fogom megkapni a legyártott CD-ket. Az új albumom annyiban más, hogy az előzőek instrumentális – tehát hangszeres – albumok voltak; ez az első, amin éneklek is.

–  Hány dal van a CD-n?

– Tizenkettő. Azt akartam, hogy teljesen másfajta hangulata legyen ezeknek a daloknak, mint amit megszoktak tőlem azok, akik az Edda albumokról ismerik a szerzeményeimet. Én sem szeretem az olyan típusú szólóalbumokat, ahol az adott zenész ugyanolyan stílusú dalokat ír, mint az anyazenekarában. Rockzene ez is, csak más jellegű. A végén, amolyan lezáró hangulatként van egy instrumentális dal, ami nem az én szerzeményem, hanem Henry Mancinié. Egy régi filmdal, azt játszottam el saját felfogásomban. Nagyon szeretem, amióta megnéztem a filmet, amiben szerepel. Egyébként ez az egyetlen instrumentális dal a lemezen.

– The last day of forever címmel jelenik meg, de hagyományos CD formában? Tehát nem pendrive vagy valami más…

– Lassan a CD is old school dolognak számít, de én azért még nem vetettem el a lehetőséget, hogy az emberek a kezükbe vehessék, megérinthessék, mert azt látom: sokan még mindig szeretik kézbe venni ezeket a kiadványokat.

– Hogyan lehet hozzájutni?

– A Facebook oldalamon keresztül, de boltokban is több helyen kapható lesz.

– Mindenki az Edda gitárosaként ismer. Miért kezd el saját albumokat készíteni egy sikeres együttes tagja?

– Én párhuzamosan, már a ’90-es évek eleje óta, nagyon sokféle zenével foglalkozom. A munkásságomat legtöbben az Edda Műveken keresztül ismerik, de mostanra már ez sem teljesen igaz, hiszen a hatodik szólóalbumom jelenik meg, és rengeteg más előadó lemezén működtem közre az elmúlt évtizedek alatt. Kétszázvalahány albumon játszottam, abból harminc valamennyi Edda, a többi mind más előadóval készült, más jellegű zene. Nem is mind Magyarországon jelent meg, vannak köztük külföldön kiadottak. Ha most el kellene mondani mindet, amin játszottam, nem tudnám felsorolni.

– A neved összeforrt az Eddával, de hogyan vezetett az út odáig? Milyen együttesekben játszottál előtte?

–  A legelső a Front zenekar volt 18 éves koromban, amikor még Salgótarjánban laktam. Ott alapítottuk a barátaimmal, és úgy lettünk országosan ismertek, hogy az 1983-as Ki Mit Tud?-on dobogósként végeztünk. 1985-ig voltam ennek tagja, aztán elköltöztem Budapestre, ahol új zenekarom lett: a Mohó Sapiens. Ez még nem az „angyalbőrös” csapat, később készítették a filmzenét. Én a megalakuló Mohó Sapiensben játszottam (1987-től), Pethő Gábor basszusgitárossal együtt, és onnan kerültünk be az Eddába. Amikor az Angyalbőrben című filmsorozat siker lett, már az Edda Művek tagja voltam, és 1991-ben el is mentem az országból.

– Kanadába mentél, de mi volt olyan csábító benne, hogy otthagytad érte az Eddát?

– Nagyon fiatal gyerekek voltunk, és élt kint egy haverunk, aki mindenféle jó dologgal hülyített minket, hogy mekkora lehetőségek vannak odakint. Persze a háromnegyed részéről kiderült: óriási hanta. Csináltunk kint egy rockformációt, és próbálkoztunk mindenfélével. Hárman mentünk ki, Pethő Gabinak jött a dobos bátyja is, aztán szétváltunk egy idő múlva. Mindannyian más zenekarban játszottunk, én is éltem ott a saját életemet, aztán évvégén hazajöttem.

– Nem merült fel benned, hogy kint maradsz, és ott csinálsz karriert?

– De! Akkor azzal a céllal mentünk ki. Részemről komoly akadályt jelentett, hogy a családom itthon volt. Jöttek volna utánam, csak az akkori vízumviszonyok ezt keresztül húzták. Mivel nem találtunk rá megoldást, és egyébként sem jött be a számításom odakint, ezért inkább hazajöttem.

– Visszajöttél, de nem rögtön az Eddába. Más együttesed is volt, ugye?

– Az 1992-es évet végigcsináltam úgynevezett session zenészként, mellette pedig összehoztuk az XL Sisters formációt, ami nagyon sikeres csapat lett, viszont nem volt túl hosszú életű. Hamar feloszlott.

– 1993-tól vagy tagja újra az Eddának, és azóta folyamatosan?

– Igen. Amikor az Eddában utánam játszó Kun Peti egy szerencsétlen balesetben meghalt, megkerestek engem a zenekarból, és akkor mentem vissza.

– Ha nem zenész lennél, milyen foglalkozást tudnál magadnak elképzelni?

– Jó kérdés! 18 éves korom óta legfőképpen a zene tölti ki a mindennapjaimat, viszont gimnazistaként még nem gondoltam arra, hogy zenéből fogok élni. Nagyon komolyan készültem a Színművészeti Főiskolára, ahová kétszer felvételiztem, és mind a kétszer az utolsó rostán estem ki. Többször nem próbálkoztam vele, akkor már annyira intenzíven foglalkoztam mellette a zenével, hogy teljesen átfordult az életem ebbe az irányba, és ma már nem is bánom.

– Irodában nem tudlak elképzelni…

– Én se magamat. Dolgoztam nagyon sok helyen, amíg nem éltem meg a zenéből, amíg nem tudtam az életemet erre felépíteni egzisztenciálisan. Voltam állami gondozottaknál nevelő, gyárban minőségellenőr, a Magyar Rádióban forgató, egy külkereskedelmi vállalatnál kifutó… tényleg mindenféle, mert a zenéből nem tudtam megélni. Állandóan próbáltunk a Mohó Sapiens-szel, de nagyon kevés koncertünk volt, és abból a pénzből, amit ott kaptam, nem lehetett létezni.

– Milyen stílusokat szeretsz?

– Mindenevő vagyok a zenében. Gyerekkoromban az anyai nagyapám rengeteg zenét hallgatott, és mutatott nekem komolyzenei műveket, amikor 4-5 éves voltam. Ezzel megalapozta, hogy a klasszikusok irányába is érdeklődtem, aztán fiatal srácként természetesen jött a rock, majd kicsit később a jazz.

– Miért pont a gitárt választottad? Hallottál valakit játszani, és megfogott a játéka?

– Gyerekkoromban még divat volt, hogy a családok vasárnap ebéd után elmentek cukrászdába. Engem is elvittek a szüleim, és ott mindig élőzenekar muzsikált. Óriási élmény volt látni és hallani a zenészeket, teljesen lenyűgöztek. Én is szerettem volna hangszert, és 10 éves koromban az anyai nagyapámtól kaptam karácsonyra egy akusztikus gitárt. Az meghatározta az egész életemet.

– A nagy elődök közül ki volt rád hatással? 

– Akkoriban sok gitárost és műfajt hallgattam. A latin zenétől kezdve az indiai folklóron át a rockig minden érdekelt. Ugyanolyan lelkesedéssel hallgattam John McLaughlin és a Mahavishnu Orchestra felvételeit, vagy az Emerson, Lake and Palmert, mint a Led Zeppelint és a Deep Purple-t.

– Ha jól veszem ki a szavaidból, akkor Jimmy Page, Ritchie Blackmore is kedvenced volt…

– Kettőjük közül elsősorban Jimmy Page, a Led Zeppelin pszichedelikus hangulata jobban vonzott. A Deep Purple energiája is hatott rám, de a Zeppelin-dalok misztikus hangvétele nagyon megfogott. Megnéztem a moziban A dal ugyanaz marad című koncertfilmjüket (The song remains the same – a szerk.), és mindenáron Jimmy Page akartam lenni. Hazamentem, akkor még Salgótarjánban laktam, és kimentem a nyolcemeletes házunk tetejére, ott álltam a gitárral – közben egy haverom fényképet csinált rólam –, mert a filmben az volt, hogy Jimmy Page fölmászott egy sziklára egy jelenetben. A szikla tetején állt és gitározott – én nagyon odavoltam ezért. Aztán jött később Al Di Meola, John McLaughlin – máig nagyon szeretem a játékukat.

– Radics Bélát volt alkalmad élőben hallani?

– Az Ifiparkban (Budai Ifjúsági Park – a szerk.) egyszer láttam őt játszani. Sajnos már nagyon a vége felé járt az életének, és az a fajta életvitel, amit akkoriban folytatott, rányomta a bélyegét a játékára. Állandóan szanaszét volt ütve, és a gitározása áldozatául esett az akkori mentális állapotának, életmódjának. Amikor én őt élőben hallottam, már nem az a gitárvirtuóz volt, akiről a legendák szóltak.

– Tanítasz is, ugye?

– Igen, vannak tanítványaim. Normál körülmények között hozzám jönnek, most viszont én is online tanítok, de az nem az igazi. A személyes kontaktus, az együttjáték, ami szükséges egy csomó esetben, az sajnos az interneten keresztül nem valósítható meg.

– Amikor nincs koronavírus-veszély, nagyon elfoglalt, tevékeny művész vagy. Hogyan viseled a korlátozásokkal teli időszakot?

– Egyre nehezebben. Az első, a tavaszi időszak sokkal könnyebben eltelt, mert csináltam a lemezem, másrészt kitaláltam a karantén-projektet, amiben a haverjaimmal feldolgoztunk számunkra kedves nótákat, készítettünk belőle videót, és azzal úgy elszórakoztunk. De most már egy kicsit olyan vagyok, mint a ketrecbe zárt oroszlán. Kezdek szépen belebolondulni ezekbe a korlátozásokba. (Nevet)

– Nemrég az Edda is tartott raktárkoncertet. Mennyire volt izgalmas feladat?

– Hogy mennyire izgalmas a raktárkoncert? Odamész egy ilyen felvételre, ahol nincs senki csak a kameramanok, és ott úgy kell tenni, mintha azt a kölcsönhatást éreznéd, ami akkor jön létre, ha egy valódi koncerten vagy. Szerintem egy ilyen online, közönség nélküli koncert pont olyan, mint szerelembe esni egy guminővel. Izgalmasnak semmiképpen nem nevezhető.

Alapi István - Edda– A tavaszi időszak után feloldották a korlátozásokat. Tudtatok koncertezni az Eddával?

– Igen. Még tavasszal, az első lezárás előtt megtartottuk az Aréna-koncertünket március 7-én, ami fantasztikusan jól sikerült, és annak az élményeiből, emlékeiből táplálkozva, mentálisan azzal húzzuk ki az évet. Nyáron adtunk néhány koncertet abban az időszakban, amikor 500-an lehettek, és nagyon jó hangulatú volt mindegyik. Végre az emberek, ha keretek között is, de el tudtak jutni egy ilyen koncertre, és nekünk is nagyon eufórikus érzés volt az előtte lévő több hónapos szobafogság után.

– A Covid miatt nehéz tervezni, de ha megjelenik a CD-d, mit fogsz csinálni? Vannak már terveid, hogy mit szeretnél megvalósítani?

– Így lehetetlen tervezni. Nem tudnak új tervek születni, mert nem látod a fényt az alagút végén.

– De a Facebook oldaladon folytatod az élő bejelentkezéseket, ugye?

– Igen. Lesznek ilyenek, ha megjelenik az album. Meg olyan is lesz, hogy fogok belőle játszani, de nem tudom, mi fog történni. Persze az ember próbáljon meg optimista lenni, hogy jövőre elindul az élet valamilyen formában, és tudunk majd koncerteket tartani valódi helyszíneken, valódi közönség előtt.

Forrás: Pannonhírnök

Facebook: Istvan Alapi The Guitar Player

Megosztás:

Share on facebook
Share on twitter
Share on pinterest
Mindenünk a zene

Friss

Hajós és Gyurci

Szív-dalt írt Hajós Gyurcival

Hajós András cuki dalt írt alkalmi zenésztársával, aki Down-szindrómásként, fogyatékkal élőként hatalmas teljesítményre volt képes.

Mit hoz a véletlen

Neked sorsolt