“Nagyon sok tehetséges előadó van. A pályám elején nagyon sok olyan népszerű előadóval találkoztam, akik akkoriban, 2000 környékén irgalmatlan nagy sztárságnak örvendtek. Néztem őket a színpadon, és sokszor előfordult, hogy nem láttam rajtuk a fellépéseik során, hogy megküzdenek a tapsért, a sikerért. Csak úgy kimentek, ami volt-volt, köszi szépen, szeretlek benneteket, jó hogy itt vagyok, de már megyek is tovább…
Nálunk van a zenekaron belül egy szokás, amit én hoztam be a csapatba: amikor vége van egy koncertünknek, vagy egy rövidebb fellépésnek, és van egy számunkra nagyfokú siker, akkor nem dőlünk hátra, és nem mondjuk azt, hogy milyen nagyon népszerűek vagyunk. Azt szoktam mondani ilyenkor a srácoknak, hogy fiúk, tudunk még jobbak lenni. Ez a fajta hozzáállás azt gondolom, hogy a mindennapjainkat is meghatározza. Ez az, amit az előbb említett előadóknál nem láttam, hogy akarnának jobbak lenni. Furcsa az élet, mert a sztárság, a népszerűség az ő esetükben nagyon gyorsan elillant, és sokukkal már nem is találkozom. Nem tudom meghívni őket a műsoromba, hogy gyere, és énekeld el azokat a slágereket, amikért korábban megőrültek a fiatalok, mert megszűnt a produkció.
Azt vallom, hogy minden egyes fellépésen, minden egyes koncerten oda kell tenni azt, ami az emberben van. Mi úgy megyünk haza minden alkalommal, hogy még jó darabig lebegünk a föld felett – jó értelemben -, ilyenkor nem tudok aludni sem, csak forgolódom, és azon gondolkozom, hogy mit csináltam jól, esetleg rosszul. Mi általában májustól október végéig minden szombaton megyünk. Ilyenkor hajnal kettőkor-háromkor hazaérünk hullafáradtan, viszont másnap délelőtt 10-kor sportcuccba öltözve focizunk a barátaimmal, és ez az ami belőlem kimossa az előtte lévő dolgokat – mindent, ami a zenével kapcsolatos.”
