Polyák Lilla: “Pályám elején a karrier orientáltság sokkal jellemzőbb volt az életemben. Nagyon sokat dolgoztam, és nagyon fontos volt számomra, hogy mi a következő feladat. Amikor anya lettem, hirtelen minden másodlagos lett, és megértettem hogy ez a feladat most már egy életre szól, és mindennél fontosabb.
Szeretem a kezemben tartani a dolgokat.
Azt hiszem az elengedést nagyon erősen tanulom. Van az a pont az életben, amikor azt érzed, hogy nem tudod tovább irányítani, és akkor talán nem is kell. Alapvetően irányító típus vagyok, de tudok hátradőlni is, és nézni, hogy hogyan lesz magától.
Egyre inkább a jeleket figyelem.
Régebben nagyon határozott elképzeléseim és terveim voltak, és azokat mindig meg akartam valósítani, most már család centrikusabb vagyok, tehát a fontos dolgokra nagyon figyelek mindig, hogy a család, a magánélet legyen rendben, szakmailag pedig inkább sodródom.
Gyógyító céllal használom a színpadot, nagyon sokat segített már nehéz helyzetekben.
Ha előadás után becsukod azt az ajtót, ami ott kinyílt, akkor ez inkább segít, mert olyan mintha lenne egy folyamatos, nagyon jó pszichoterápia, amire te viszonylag rendszeresen jársz, és kezelve vagy.
Én úgy találok vissza nagyon gyorsan magamhoz, hogy hazamegyek. Otthon vár a két gyerek, vár az egész élet, ami az igazi élet. Azért kell nagyon vigyázni szerintem az igazira, hogy ezek a különböző szerepek ne formájának át, vagy ne deformáljanak minket, ne veszítsük el általa önmagunkat, hanem még jobban megtaláljuk.
Szerintem ha jól használja ezt az ember, akkor többet tud a végén magáról. Azt gondolom, hogy az eszi meg az embert, amikor nem tudja letenni ezt a csomagot, és tovább pörög.
Át kell élni egy pályán, hogy egy alakítás jól sikerült, egy másik pedig nem sikerült. Biztos vagyok benne, hogy ebben nagyon komolyan szerepet játszik az, hogy valami vagy nagyon nem való, vagy esetleg nagyon való az embernek. Ez utóbbi veszélyes lehet, mert amikor valami nagyon megtalálja az embert, és esetleg nem pozitív dolog, ami nagyon hasonlít, akkor azt gyakran mindenki más látja, csak az nem, aki benne van, hogy mennyire hasonlít. Ilyenkor olyan mértékű önkritikát kell gyakorolni, és olyan szinten kell lelki meztelenséget mutatni, amit a szégyenérzet gyakran megakadályoz, és sokszor emiatt nem születik meg az a bizonyos alakítás, mert nem meri az ember magának bevallani, hogy mennyire hasonlít.”
Teljes riport: sztarportre.hu
